Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Olvasóit történetek - Így folytatódik a 6. évad szerintem - VISSZATÉRÉS

2010.08.09

 

 

 

 

 

 IV. rész

 

Egy döntést meghozni nagyon nehéz feladat, főleg, ha az az egy döntés megváltoztatja az egész életedet. Ha határozott, vagy és elkötelezett, akkor nem nehéz, egy nagy kaliberű döntés sem, viszont előfordulhat, hogy kétségeid támadnak, akkor mit teszel? Elfutsz vagy szembenézel vele?

 

 

A folyosón rohanva Christinéárt kiabáltam. Megláttam nővéremet, éppen Derekkel diskurált valamiről, és útbaigazított.

-          Jönnöd kell. Most! Burke összeomlott!
Callieről és a kis Adam-ről tudomást sem vettem. Sietni kellett. Visszafelé már ketten rohantunk. Épphogy észbe kaptam és máris a műtőben álltam, Chrsitina mellett, aki Burke mellkasán próbált bemetszést ejteni. Ennyire talán sose láttam feszültnek, pedig alapból sem volt egy laza egyéniség. Ahogy feltárta a területet leesett az állam, ilyen rossz állapotban lévő aneurysmához eddig még nem volt szerencsém, látszólag Yang is meglepődött.
-          Ez szörnyű! – csúszott ki a száján.
-          Boldogulunk vele? – néztem rá.
-          Megpróbáljuk. – jelentette ki.
A műtét több órán át tartott, és még így sem zárhattuk ki a komplikációkat. Dr. Burke-öt kitolták a műtőből. Ráuszítottam a gyakornokaimat, hátha arra képesek, hogy megfigyeljenek egy beteget.
-          Christina, - futottam utána a folyosón – most mi lesz?
-          Várunk kis Grey. Mást nem tehetünk. Jössz le enni? Biztos ott van a nővérkéd is.
-          Óh..igen, miért is ne?! - válaszoltam. Lehet, hogy Mark is eszik, és végre tudok vele beszélni, mert ez a mostani helyzet kikészített.
-          Na, hogy ment a műtét? - kérdezte Meredith, ahogy megérkeztünk.
-          Elég csúnya volt az aneurysma..
-          De megoldottuk. – fejeztem be helyette.
-          Oldottam. – makacskodott Yang – Te csak..ő csak asszisztált. – nézett Meredithre, aki nevetett.
-          Az a lényeg, hogy Burke jól van.
-          Még lehetnek komplikációk. – tette hozzá, és volt valami furcsa a hangjában.
-          Reméljük, hogy minden rendben lesz. – bíztatta.
-          Mark-ot nem láttátok? – kérdeztem két falat között és szétnéztem.
-          Azóta se.
-          Nem, - mondta Mer – de miért keresed ennyire?
-          Semmi-semmi- hazudtam – csak beszélnem kéne vele.
-            Hát ha vele nem is, de a másikkal tudsz! – nézett hátra Christina, és egyszer csak Alex ült le mellém.
-          Na, galambocskáim, mi újság? – egész jó kedvében volt, ami nem csak nekem tűnt fel.
-          Mi ez a boldogság,Karev?
-          Műtétem lesz! - csillant fel a szeme.
-          Csak nem Arizona? – ijedt meg Mer.
-          Nem, ő jelenleg, úgy ahogy, jól van. Egy új beteg.
-          Tényleg, jut eszembe, mi lett velük?
-          Addisont várják. Robbins-nak még mindig magas a vérnyomása.
-          Praeeclampsya? – húzta el a száját nővérem.
-          Előfordulhat, nagy a valószínűsége, hogy az elkövetkező hónapokat ágyban kell töltenie.. Veszélyeztetett terhes lesz…
-          És ezt ki mondja majd el neki? – kérdezte Christina.
-          Hát, hogy én nem, az biztos! – mondta ironikusan Alex.
Na, igen azt az embert nem irigylem, aki közli Arizona Robbins-al, hogy nem mászkálhat közel három hónapig.
-          És Addison mikor érkezik? – érdeklődött Meredith.
-          Nem tudom. – rántotta meg a vállát Alex – Miért?
-          Csak beszélni akarok vele…
-          A régi szép időkről, mi? – nevetett Christina.
-          Nem kell mindent az orrotokra kötnöm! – jelentette ki és felállt.
-          Na,de.. – néztem értetlenül. Nem tudtam sokáig azon filózni mi lelte, megvolt a saját bajom. És a forrása is megjelent, Meredith majd lesodorta lábáról a közeledő Sloant. Elnézett felénk, de Karevet látva máshová ült. Végül én is felálltam, a kajámmal együtt átültem hozzá.
-          A Grey-ek feladták. – hallottam még Chrsitina hangját.
-          Szia! – néztem Mark-ra, de ő egy pillantásra sem méltatott.
-          Hali, Lex! Mizujs?
~Mizu?? Hogy tud ilyesmit kérdezni? Azok után..~
-          Oh..hát..- dadogtam, semmi értelmeset nem tudtam kinyögni.
-          Tudod, hogy csak egy szót várok tőled!? Emlékszel? – mondta és végre rám nézett.
Még szép! Ezt azért nehéz lenne elfelejteni, főleg, hogy az egész tegnap történt.
Épp a pihenőben etette Adam-et, annyira szerette azt a csöppséget, néha úgy éreztem én csak a második vagyok.
-          Téged kereslek, már mióta! – léptem közelebb hozzájuk és megsimítottam a baba feje búbját.
-          Callie-ék vizsgálatra jöttek, addig vigyázok a kis haveromra. – mosolygott rá, majd felém pillantott – Miért kerestél?
-          Tudod te azt! Nem bombázhatsz ilyen SMS-ekkel! – tettem csípőre a kezem.
-          Egyszer válaszolnod kell.
-          Tisztában vagyok vele.
-          Lex, - lépett felém – tudom, hogy kavarsz Alex-el, de nem hibáztatlak, Ha rólam van szó nem tehetsz fel mindent egy lapra. Viszont most kérdezem meg utoljára és kérlek, hogy dobd azt a bunkó Karev-et. Legyél velem! Nos, hozzám jössz feleségül? – szólni akartam, de folytatta – Ne felelj most. Gondold át..még! Legközelebb mikor beszélünk, már választ kérek, semmi „blablát”, csak egy szót!! Érted? – egy csókkal belém fojtotta a szófosást, Adam ott pihent a karjaiban, miközben csókolt, egy idegennek úgy tűnhet, mintha boldog család lennénk, de én még nem akartam családot. Pedig szinte már anya voltam. Adamnek Mark volt a tiszteletbeli apukája, és ezáltal én..Mások biztos bevállalnák, hisz Bailey is rezidensként szült, de én nem ő vagyok...
Visszatérve a jelenbe, inkább egy szót se szóltam, csak ültem vele szemben és ettem, ahogy ő is. Szemeim arcát fürkészték, de nem tudtam róla leolvasni semmit. Befejezte. Adott egy puszit a fejemre és szó nélkül kisétált. Mivel még nem álltam kész a válaszra, hagytam a dolgot. Felmentem megnézni, hogy a gyakornokaim mit ügyeskedtek, de láthatóan Burke még élt. Megírtam néhány korlapot és a folyosón természetesen Alex-el futottam össze. Ki mással? Berángatott az egyik helységbe. Megcsókolt én pedig vissza, de nem, úgy ahogy eddig. Feltűnt neki.
-          Csak nincs valami baj? – nézett rám.
-          Hát igazság szerint…- nem tudtam, hogy elmondjam-e az igazat, vagy hazudjak valamit.
-          Mondd! – bíztatott.
Vettem egy nagy levegőt.
-          Mark megkérte a kezem. – hadartam.
Magára kapta a kék pólót és már ott sem volt. Maga után jól bevágta az ajtót. Beszélnem kellett valakivel, most már nem tudtam magamban tartani. Valaki tanácsára volt szükségem, most! Kilépve a kis szobából, megláttam Meredith-t amint az ajtót fürkészi.
-          Szia! – rohantam oda hozzá. – Van egy perced?
-          Hello! Mi a baj, Lex? Sápadtnak tűnsz.
-          El kell mondanom valamit, de titok. Viszont a tanácsod is kell, de nem az ítélkező, hanem támogató testvérem kell, ebben az esetben..
-          Jó, jó. Csak mond már. – sürgetett és tekintetét, folyton az ajtó felé fordította.
-          Szóval…Sloan megkérte a kezem. – ledöbbent. Fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon látszott a rajta. – Nos, azt mondta, hogy többször nem kérdezi, meg és felelnem kell neki..
-          Miért máskor is megkérdezte már?
-          Igen, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy..
-          Ugye nem vagy terhes? Nem ezért akar elvenni? - húzta össze a szemöldökét.
-          Dehogy vagyok terhes. Komolyan, más se hiányozna.
-          Remek, és mit tervezel? Várj – fogta meg a karom – mi lesz Karevvel?
-          Ezeket a kérdéseket én is fel tudom tenni magamnak. Nem ezért jöttem hozzád…- néztem rá tanácstalanul.
-          Én nem válaszolhatok helyetted! Gondold át, hogy kit szeretsz…
-          Hát Alex-el úgy néz ki vége.
-          Hogyhogy? – döbbent meg – Csak nem elmondtad neki Mark-ot?
-          Tudtak egymásról! - fejtettem ki.
-          Mindenki tudott mindenről Lex, a korházban hónapok óta az a téma, végül ki mellett kötsz ki. Úgy értettem, hogy az eljegyzést..
-          Még nem volt eljegyzés. De a lánykérést, azt, ja elmondtam.
-          Akkor választanod már nem kell. Csak egyetlen kérdésre kell felelned..
-          Igen, erre is rájöttem. – kiakasztott.
-          Nem, nem arra. Hanem arra, hogy szereted-e Markot?!
-          Még szép.
-          Jó, de annyira, hogy az egy életen át is kitart? - tette fel a legégetőbb kérdést, majd elnézett a bejárat felé, ahonnan Addison közeledett – Ne haragudj, majd még beszélünk, ígérem, de most rohannom kell.
-          Oké.- mondtam merengve, nem értettem, miért olyan fontos neki Addisonnal beszélni. Elrohant én pedig, akár egy lassított felvétel, úgy láttam mindent, döntésképtelen voltam, mint általában. Szeretettem Markot, ez tény volt, de azt nem tudtam, hogy annyira szeretem-e, amennyire kellene.
Bárhogy is teszünk, elfutunk, vagy maradunk, döntenünk muszáj. Ha ezzel valakinek ártunk, attól megbocsájtást remélünk, ez a legtöbb, amit tehetünk.

 

 

 

 

 

III. rész


 


Összeomlás

Egy darabig elhiszed, hogy minden jó lesz. Gyermekkorodban könnyű hinni, csak kívánd és a jó tündér elhozza neked, vagy legyél jó és megkapod, amit szeretnél. De mikor kilöknek minket a való világba, ahol nincsenek tündérek, nincs senki, aki vigyázna ránk, akinek ha megteszel valamit, akkor kapsz érte cserébe. A való világban csak te vagy. Egyedül. És a kósza remény, hogy jó ember voltál és a jó ember megkapja szíve vágyát. Elméletben.

-          Kérlek, Adam, ne sírj! Jönnek az anyuk nemsoká’! De most dolguk van. Értsd meg! – próbáltam megnyugtatni a kisfiút. Olyan keservesen sírt. Nem kedvelt. – Tudom, hogy nem én kellek neked, de most nincs más.. – megpróbáltam letenni a pihenőben lévő járókába. Kis kezével belekapaszkodott a kék köpenyembe. Így ez sem sikerült. – Jól van, akkor leülünk oké, kishaver? Nyugalom. Ne sírj. Csss! Teljesen kileszel, ha ezt így folytatod. – lehuppantam a kanapéra és az ölembe ültettem, hiába, csak üvöltött. Igen, hangos volt, már a harmadik nővér nézett be, hogy mit csinálok szerencsétlen gyerekkel. Legszívesebben megcsipogtattam volna Dereket, vagy Christinát, hogy jöjjenek segíteni, de mindkettejüknek dolguk volt. Burke-nél disszekció utáni aorta aneurysmát diagnosztizáltak. Azt sem tudták, hol áll a fejük, de legalább Derek visszajött, legalábbis egy nővér azt mondta, hogy látta.

Adam mintha kevésbé hangosan üvöltött volna a fülembe, így elkezdtem vele körbe-körbe járkálni, hátha a mozgás álomba szenderíti.

-          Na, hogy van? – lépett be Derek hirtelen. Meglepett. Közelebb jött és megsimította a kicsi arcát. – Még mindig elég forró. – csóválta fejét. Felé hajoltam és megcsókoltam. Meghatározhatatlan érzés volt, mikor a közelemben tudtam, mindennél jobb.

-          Nem akar megnyugodni. – néztem rá kétségbeesve, és megpusziltam Adam feje búbját, de a könnyek csak patakzottak az arcán.

-          Ahhoz neked is le kellene nyugodnod! – mosolygott és kivette a karomból, a babát.

-          Nem értek hozzájuk. – húztam el a kezem Mi lesz, ha a sajátomat se tudom megnyugtatni?

Derek csak nevetett, amit nem vettem jó néven. Leült a kanapéra Adammel és mellkasára fektette a kicsit.

-          Akkor majd én megnyugtatom. – húzott le maga mellé.

-          Ne csinálj ebből viccet. – kértem és meglepődtem, hogy Adam már nem üvölt.

-          Neki, nem te vagy az anyukája ráadásul ideges is vagy ezt mind érzi..

-          Arizona sem volt nyugodt, nála mégsem sírt.

-          Ajj, Mer – megpuszilta az arcom - anya és magzata, jelen esetben gyermeke között rendkívüli, megmagyarázhatatlan kapcsolat van..

-          Tudom! – mondtam makacsan.

-          A mi gyerekeinkkel pedig neked lesz ilyen kapcsolatod. – olyan nyugodtan mégis határozottan beszélt, hogy már-már hittem neki.

-          Nálad rögtön elhallgatott. – mosolyogtam.

-          Hallja a szívverésem. Ez arra emlékezteti, mikor az anyaméhben volt.

-          Honnan tudsz ennyi mindent?

-          Ezt te is tudod. – pillantott rám.

-          Jó, persze. Tanultam róla, de nálad ösztönös. – fejemet a vállára hajtottam.

-          Húgaim vannak - súgta – plussz vettem néhány könyvet, ha már.. tervezzük és..

-          És próbálkozunk. – jelentettem ki – Igaz, hogy sikertelenül – nevetéssel lepleztem zavarom – de hát próbálkozni szabad.

-          Még csak pár hete. Rómát sem egy nap alatt építették.

-          Megtaláltad az utódodat? – váltottam témát.

-          A tökéleteset! – bólogatott és megigazította Adam hátán a kis pólót.

-          Mesélj..ha ráérsz, persze. – tettem hozzá.

-          Christina és Lexie megcsinálják a vizsgálatokat én már csak a műtétre megyek be. –mondta halkan – Az egyetemen évfolyamtársak voltunk, bizonyos David Cooper. Boldogan elfogadta a felkérést. Most Tacoma-ban dolgozik, de családjával együtt átköltözik. – mosolygott.

-          Ez remek. Derek! Nem hitem, hogy ilyen hamar sikerülni fog. – megcsókoltam.

-          Igen, viszont rengeteg papírmunkával jár ez az egész. Szóval most már elleszel a kicsivel? – állt fel.

-          Alszik? – kérdeztem, mire bólintott – Akkor igen! – mosolyogtam ravaszon. Átadta Adam-et és kilépett a helységből.

-          Majd találkozunk!- szólt vissza.

Az alvó baba, sokkal szimpatikusabb volt, mint az üvöltő. Kezdett későre járni és én is fáradt voltam. Adam békésen szuszogott a mellkasomon. Hamarosan nekem is leragadt a szemem. Órákkal később Christina ébresztett. Kivette a karomból a kicsit és befektette a járókába.

-          Beszélnünk kell! – húzott fel, pedig azt sem tudtam, hol vagyok.

-          Várj! Kell egy kávé, így semmire se vagyok alkalmas.

-          Igyad! – mondta mogorván és odaadta a sajátját.

-          Csak nincs valami baj? – néztem rá, furcsa volt.

-          Baj? Hát az van. Úgy is mondhatnánk, hogy más sincs, csak az.

-          Burke?

-          Burke! Más lett, teljesen. Nem az a kedves. „Akarom, hogy velem legyél, és elfogadlak, úgy ahogy vagy” Burke, hanem valaki teljesen más ember, akit nem ismerek, és ez megijeszt. – hadarta.

Lenyeltem az utolsó kortyot is és nagy nehezen megszólaltam.

-          Azt hitted, hogy ez egy második esély?

Fogaival ajkába harapott, nem tudta mit mondjon.

-          Talán! – szólt végül – Ő az én Burke-öm, érted? Tudom, hogy érted, mert neked meg ott van a te Dereked. Ha nem írta volna alá a nevetséges post-it-et, amit te esküvőnek hívsz. Utáltad volna sokáig, de a szereteted is ugyanúgy megmarad, ismerlek. – nem értettem száz százalékosan, hogy miről dumál, de nem szakíthattam félbe – És mit keresel itt egyébként, Arizona fiával?

-          Rosszul lett!

-          KI? – düllesztette ki a szemeit.

-          Arizona, és Adam is. Derek nyugtatta meg.

-          Arizonát?

-          Kár volt meginnom előled a kávét. – nevettem – Adamet.

-          És Robbins-nak mi baja volt. Tegnap dél körül láttam, még vígan sétálgatott, inkább Torres-re fért volna rá egy kis pihi.

-          Semmi komoly most már jól van. Elméletben. De szerintem felviszem hozzá a kicsit. Inkább miatta volt kibukva, ahogy elnéztem.

-          Ez a gyerekimádat! – forgatta körbe szemeit.

-          Nana! – lassan neked is hozzá kell szoknod.

-          Tudom- Tudom! Hogy megy a dolog?

-          Nem úgy, ahogy kellene. – csóváltam a fejem. Felemeltem Adam-et, aki már ébredezett és láthatólag sokkal jobb színben volt.

-          Vagy csak te vagy maximalista. – szúrta közbe.

-          Előfordulhat, de kezdek félni.. – kinyitotta nekünk az ajtót.

-          Miért is?

-          Hát tudod elvetéltem 3 éve, és mi van, ha…az…- kerestem a szavakat – okozott valami bajt?!

-          Voltál orvosnál, nem?

-          Igen, de az ilyesmi, nem mindig kiszámítható. Félek, hogy csalódást okozok Dereknek, annyira szeretne már egy ilyet…- pillantottam le a vállamon alvó babára.

-          Hogy mit szeretnék annyira? – lépett a hátunk mögé Derek.

-          Tudod te azt! – adtam neki egy puszit.

-          Hova lesz a séta? – simogatta meg Adam- et.

-          Anyuhoz! – néztem a kicsire. – Felmegyünk Arizonához, tudsz róla valamit? - tekintetem Derekre vándorolt.

-          Nem. –csóválta a fejét - De megyek veletek.

Callie, valószínű egész éjjel Arizona ágyánál ült. Így most is, ám mikor meglátta fiát a kezemben felugrott és kinyújtotta felé karjait. Átadtam neki.

-          Nagyon jó fiú volt… főleg amikor aludt. – mosolyogtam rá.

-          Robbins, hogy van? – kérdezte Christina.

-          Az éjjel magasba szökött a vérnyomása… - nyelt egyet, nem akart Adam előtt sírni – valószínű veszélyezettet terhes lesz belőle, de Addison ide tart. - fejezte be.

-          Sajnálom. – mondtam és megszorítottam a kezét, biztosítva ezzel a támogatásomról. Majd félrevontam Dereket.

-          Ha Addison idejön..nem gondolod, hogy beszélnünk kellene vele? – kérdeztem félve.

-          Ugyan minek? - nézett rám furcsán és átkarolta a derekam.

-          Hát..tudod..ő ott LA-ben egy termékenységi klinikán dolgozik..szóval.. talán..- dadogtam.

-          De, Meredith. Még csak pár hete kezdtünk próbálkozni.

-          Persze, tudom és nem azt mondom, hogy most rögtön szaladjunk oda, csak a lehetőség, hogyha a későbbiekben sem sikerülne, akkor…

-          Ahogy te akarod. Bármit csak, hogy megnyugodj. Olvastam egy nőről, aki annyira akart gyereket. Teljesen rástresszelt a dologra, hogy nem sikerült neki. Majd mikor örökbe fogadtak egy kislányt és megnyugodott, akkor teherbe esett és 9 hónap múlva egy egészséges kisfiúnak adott életet.

-          Ezzel akarsz megnyugtatni?

-          Jó, ez csak egy példa volt. Ha akarod, beszélünk Addisonnal. – megcsókolt, ami jól esett, de valami akkor is motoszkált benne, valami rossz.

Egyszer csak Lexie jelent meg a folyosón. Rohant és Christináért kiabált.

-          Mi történt? – állítottam meg.

-          Christina… - lihegte – itt van?

-          Arra.

Odasietett hozzá és a következőt mondta:

-          Jönnöd kell. most! Burke összeomlott!

Van az ilyesmire, egy ima is, hogy hat-e? Azt senki sem tudja, de tény, hogy nem túl derűlátó. „Az ima ereje az emberi természet mélységes ismeretéből fakad; mert oly `sokan oly `hevesen gyűlöljük a kártyát, amit az élet osztott nekünk; mert oly `sokan oly `gyávák vagyunk, és félünk kiállni az igazunkért; mert oly `sokan átadjuk magunkat a kétségbeesésnek, ha lehetetlen választás elé kerülünk. A jó hír azoknak, akik elmondják ezt a fohászt, az, hogy Isten meghallgat, és felel imáitokra, a rossz hír azonban az, hogy előfordul, hogy a válasza: nem.”

 

 

 

 

 

II. rész: Folytatás (az első részt lejjebb olvashatjátok el)

 

Baj
A baj mindig csőstül jön. Olyan ez, mint az egymás mögé rakott dominók, ha ellökjük az elsőt, magától dől  a többi is.
Meleg nyári nap volt, amit 5 hónapos terhesen egész jól viseltem. A korházból igyekeztünk hazafelé, mikor Callie lába földbe gyökerezett.
-          Mit látsz? – kérdeztem értetlenül.
-          Az..az ott.. Preston Burke?! – mutatott egy sovány, fekete férfire, de nem hitt a szemének.
-          A kardio isten?
Bólogatott.
-          Aki otthagyta Yang-ot..
-          Az oltárnál. – fejezte be helyettem. – Összeszeded Adamet? Addig én megnézem, hogy mi történt.
-          Persze. Menj csak! – mondtam. Callie elindult kis Grey felé, én pedig a pihenőbe Mark- hoz. Aki éppen a fiamat ringatta. Szerencsés kis kölyök volt, a két anyukája mellé, még csábított magának egy apát is. Mark elolvadt akárhányszor csak átjött és meglátta Adam-et. Egyszerűen imádta. Óvatosan becsuktam az ajtót.
-          Megyünk haza. – súgtam – Köszönjük, hogy vigyáztál rá. – mosolyogtam rá, és átvettem a kis szuszogót.
-          Nincs mit. Tudod, hogy bármikor szívesen. – nézett rám – Csak egy kicsit volt fent és nyűgösködött, de adtam neki tejet és minden rendbe is jött. – nyugtázta.
-          Rendben.
-          És Callie? – kérdezte, miközben Adam-et beügyeskedtem a babahordóba.
-          Itt van valami kardio isten…öö. Burke, Pretson Bukre és utána néz, hogy mi a fenét keres itt.
-          Ez komoly? Burke visszajött? – őt is úgy ledöbbentette a hír, akár Callie-t. Meg kell ismernem a csávót, tudhat valamit, mármint, a szakmában nagy neve van, de ez akkor is túlzás.
-          Mi ez a nagy felhajtás körülötte? – nyögtem ki végül.
-          Te nem hallottál a híres Burke- Yang esküvőről? – tátotta el a száját és kinyitotta nekünk az ajtót.
-          De. Persze, hogy hallottam!
-          Hát akkor kb ez a felhajtás körülötte. Lehet fogadni, hogy összejön-e újra Yang-al vagy csak…De tényleg, miért is jött?
-          Úgy láttam betegként van itt.
-          Nocsak. Jó utat haza. – hadarta gyorsan és elsietett.
-          Na, kishaver ketten maradtunk. – fordultam Adam- hez, aki békésen aludt. Alig múlt egy éves – elmélkedtem, a kocsi felé igyekezve – és mégis olyan, mintha most született volna. Betettem a hátsó ülésre és hazaautóztunk. Annyira nyugis volt, hogy néha már túlontúl annak tűnt. Minden anya álma egy ilyen gyerek, főleg akkor, mikor terhes. Nem tudtam Callie hány körül jön, szóval nekifogtam a szokásos pihenőmnek. Arra eszméltem, hogy Adam üvölt, én pedig alig tudok talpra állni. Görcseim voltak.
~ Méhösszehúzódások – futott át az agyamon – 5 hónaposan?! ~ - pánikoltam. Hirtelen nem tudtam mit is tegyek. Felhívjam Callie-t vagy menjek be a korházba. Először Adam-et kellett megnéznem, nagy levegőt vettem, hogy fel tudjak állni. Fájdalmas volt, de a baba olyan keservesen sírt, ahogy talán még nem is hallottam. Tagadhattam, hogy nem én hanem Callie az anyáskodóbb, de bennem növekedett 9 hónapon keresztül. Ha szenvedett, azt képtelen voltam elviselni. Odabicegtem a kiságyához. Teljesen leizzadt a nagy sírásban. Hozzáértem a homlokához. Tüzelt a láztól.
~Gyerekorvos vagy! Az vagy! A saját gyerekedet is el tudod látni! ~ - skandáltam magamban.
Nagy nehezen, kivettem szegényt az ágyból, ahogy magamhoz öleltem halkult a sírása, de beteg volt. Viszont én is. A görcsök egyre elviselhetetlenebbé váltak. Muszáj volt bejutnom a korházba. Kezemben a fiammal, lebotorkáltam a kocsimig, tudtam, hogy nem kellene ilyen állapotban vezetnem, de ez volt a legkézenfekvőbb megoldás. Így juthatok oda leghamarabb. Beérve a parkolóba csak ráfeküdtem a dudára, tudtam, hogy Adam-et megrémítem vele, de nem volt erőm kiszállni és besétálni az épületbe. Valakinek csak feltűnik a nagy zajongás, reménykedtem. Pár perc múlva Mereditht láttam meg, a kocsi felé rohanni.
-          Mi történt? – nézett ijedten, Adam sírását hallva.
-          Beteg! Lázas. – nyögtem ki nagy nehezen, két szusszanás között.
-          És te? Jól vagy?
-          Csak vedd ki. – kinyitotta a kocsi ajtaját és finoman kiemelte a síró kicsit. – Nekem… én.. is rosszul vagyok. - fogtam meg a hasam.
-          Úristen! Oké, nyugi. Nem lesz baj, mindjárt hozok egy tolókocsit. – elrohant a fiammal a kezében, közben segítségért kiabált. Egy ápoló jelent meg az ajtóban átadta neki Adam-et.
-          Hozzon gyorsan egy tolókocsit, és szóljon Dr. Torres-nek. – utasította. Pillanatokon belül meg is hozta a széket.
-          Óvatosan! – fogta meg a hátam, próbált segíteni, átülni. Becsapta a kocsi ajtaját és a bejárat felé tolt. – Mikor kezdődtek a görcsök?- kérdezte, aggódva.
-          Bő fél órája. – nyögtem ki nehezen – De.. ma voltunk vizsgálaton, és Karev mindent...- vettem egy nagy levegőt – rendben talált.
-          Értem. Értem. Hívom is őt. – odaszólt egy nővérnek, minden olyan gyorsan történt – Kérem, csipogtassa meg Dr. Karev-et, sürgősen.
-          Mikor érezted utoljára, hogy mozog? – nézett rám ijedt szemekkel.
-          Nem félhetsz, érted? Most én vagyok a beteg, kezelj úgy, mint bárki mást, és sugározz nyugalmat, elég, ha én félek.
Csak bólogatott.
-          Szóval?
-          Ööö…- a hasamhoz kaptam, egyre jobban fájt - Mikor itt voltunk, dél körül. Chrsitinának még mondtam is. Igen, akkor. De nem tudom, aludtam.
-          Jójójó! A lényeg, hogy ma már érezted. Alex mindjárt itt lesz. - mondta és átsegített egy ágyra.
-          Adam? Hova vitted? Kivel van? Mellette kellene lennem. – sírtam.
-          Lexie-vel van. Jó kezekben, megvizsgálja…
-          De ugye, a gyakornokait, nem engedi a közelébe? Híresek a bénaságról.
-          Isten ments. Csak ő van vele. Látod? - mutatott egy vizsgáló ablaka felé, ahol Lex arca látszott.
-          Igen! – nyeltem egy nagyot. – És Callie?
-          Neki is szóltam. – látszólag mindenre gondolt.
-          Nagyon köszönöm.
-          Ez csak természetes. – simította meg a vállam.
-          Itt vagyok. Mi volt ilyen sürgős? – lépett Alex az ágy mellé, majd meglátott engem és visszafogta magát. – Mi történt? Délben még jól voltál. – hüledezett.
-          Nos, - mondtam két fájás között – láthatólag most már nem vagyok. Görcseim vannak.
-          Pedig nem kellene 5 hónaposan szülni.
-          Nem mondod?!
-          Jó. Csak nyugodj meg. Azzal tehetsz a legtöbbet, míg nem folyik el a magzatvized, addig nagy baj nem lehet, de ezt te is tudod. Megnézzük a kisasszonyt, oké?
-          Mi van? - már így is szaporábban vettem levegőt- Lány lesz? Nem akartuk tudni, Alex! – néztem rá ördögi szemekkel.
-          A francba sajnálom. Egyébként, nem biztos. Csak feltételezem, mivel nem akartátok tudni, nem figyeltem meg rendesen. – magyarázkodott.
-          Most már mindegy, de Callie-nek nehogy szólj egy szót is. Au! És ő hol van már?
-          Emlékszel? – lépett közelebb Meredith – Nyugalom! Lehet, hogy műt, de amint tud, jön. Biztos vagyok benne. Én itt leszek veled,jó? – nézett rám bogár szemeivel.
-          Jó, ne. Mármint, ne velem. Kedves vagy, inkább menj Adam-hez…
-          Nem! Maradok. Engem alig ismer. Lex, már vigyázott rá többször is..Mark-al. – igaza volt.
-          Rendben. – néztem a szemébe és kifújtam a levegőt.
-          Lélegezz! – mondta és bátorítóan bólogatott. Alex pedig megvizsgálta a kicsit. Az ultrahangon, semmi eltérést nem észlelt. Ugyanolyan egészségesnek nyilvánította, mint korábban..
-          Mi..mii..Mi a baj? – érkezett meg Callie, végre. – És hol van Adam?
-          Nyugi. – szólalt meg Meredith – Arizona jól van… vagyis jól lesz, ha nem izgatod fel megint. Adam-et pedig Lexie vizsgálja.
-          Oké – Oké! – hadarta és megfogta a kezem.
-          Látjátok. - szólt Karev. - Egészséges, valószínű, hogy Braxton-Hicks-féle méhösszehúzódásod volt, amit a legtöbb nő, meg sem érez. – tette hozzá.
-          Nincs méhed! Ne dumálj! – védett meg Callie.
-          Olyan igazinak tűntek. – néztem rá – Nem értem. Adam-el semmi ilyen gond nem volt.
-          Nem akarlak megbántani. – kezdte Alex- De egy évvel csak idősebb lettél. Nem kell aggódnotok. – mosolygott végül. Talán igaza volt.
-          Ne hívjuk fel Addisont? – kérdeztem félve Callie-t.
-          Karev tőle tanult. Tudja a dolgát! – nyugtatott meg. – Nem..nem bánod,ha megnézem Adam-et. Mer, itt marad veled, ugye? – nézett rá. Bólintott.
-          Persze, menj csak!! És tudd meg mi lett vele. - egy könnycsepp gördült végig az arcomon, lecseppenve az államról benedvesítette a pólóm.
-          Nem sírj, Arizona! – próbált lelket önteni belém Callie távozása után Meredith . – A kicsi jól van. Te is jól leszel. És biztos vagyok benne, hogy Adam is.
-          Persze, – bólogattam - de ott akarok lenni mellette! Beteg és szinte senki nincs vele. Már nem fáj annyira..átvinnél? – néztem rá könyörögve. Úgy éreztem meg hánya veti magában a dolgokat majd az ágy támlájához nyúlt és kitolt a függöny mögül, be egyenesen a vizsgálóba.
-          Ki van itt? – nézett a könnyes szemű kicsire – Na, kit hoztam neked, Adam?! – mondta bájosan.
-          Mi a baja? – kérdeztem Lexie-t.
-          Elkaphatott valami vírust. De semmi komoly, kapott gyógyszert, csökkent a láza. De az anyukáira volt szükség, hogy megnyugodjon. – mosolygott.
Callie ott ült mellette és az én arcomat fürkészte. Szemei a könnytől csillogtak.
-          Ne ijessz meg ennyire még egyszer! – mondta nekem, és Adamnek is szólt a dolog.
-          Látod? – szólalt meg Meredith – Mondtam, hogy minden rendben lesz. Viszont neked még sokat kell pihenned…
-          Bizony Arizona, - állt fel Adam mellől – igaza van.
-          Tudom. Csak had öleljem meg. – pillantottam a kisfiamra. Callie felemelte és mellém ültette, még hüppögött szegény, de látszott rajta, hogy jobban van.
-          Mehetünk? – kérdezte Mer. Bólogattam.
-          Nekem is mennem kell. Egy műtét hagytam félbe. Sajnálom…
-          Én meg Burke-höz vagyok beosztva. – mondta csendesen Lexie.
-          Mark tudna rá vigyázni? - kérdeztem.
-          Ő is műt.
-          Akkor talán..- Meredithre néztem – megtennéd?
-          Óh..hát persze. Felviszlek a nőgyógyászatra. Aztán vigyázok rá. – mosolygott.
-          Nagyon köszönjük. – mondta Callie.
A baj sosem jár egyedül. Ez így van, minek tagadni? Viszont olykor a dominókat fel lehet állítani…

 

 

 

I. rész

 

 

 

Mikor valaki kilép az életünkből, valaki olyan, akit igazán, szívből szerettünk. Az összetör minket. Visszavonhatatlanul. Ha meghal, nem haragudhatunk rá, mert nem akart elmenni. Velünk akart maradni, de már nem tehette. Viszont azok, akik önszántukból hagynak el, na őket gyűlölhetjük, teljes szívünkből.  De mi van akkor, ha nem megy? Gyűlölni akarod, de mégis szereted. Úgy érzed magad, ahogy Moliér is írta: „Ha hiába remélünk,Nemcsak megcsalt szívünk - szenved a büszkeségünk,És legfőbb gondja, hogy kárpótolja magát,Ha nem is sikerül, színleljük legalább,Különben pipogyák s gyávák vagyunk - olyan nagy Hiba szeretni azt, aki bennünket elhagy.”

Az elmúlt három évben jelentős változások történtek a Seattle-i Grace klinikán. Azon a bizonyos napon mindenki meghalt egy picit, mindenkiben meghalt valami a lövöldözéskor. Soká tartott a regenerálódás. Így három év távlatából nézve, a dolgozók szépen rendbejöttek. Már semmi sem volt olyan, mint akkor. A sebészeti tápláléklánc alja teljesen megváltozott. Mi rezidensek a szakorvosi vizsgánk eredményére vártunk, az akkori gyakornokok pedig élték rezidens életüket.
-          Csak gratulálni tudok mindannyiuknak! – szólalt meg Dr. Bailey. – Senki sem bukott meg. Yang, – lépett elém – fogadok, hogy maga lesz a következő kardio isten, de néha vegyen vissza picit az arcából.
~ Milyen kedves, mint mindig!~ gondoltam.
-          Grey, magából rendkívüli általános sebész lesz, ebben biztos vagyok. És végül, de nem utolsó sorban Karev..
Nem bírtam ki muszáj volt közbeszólnom.
-          Ő lesz a vaginabrigád vezetője. – nevettem, majd Bailey rám meresztette náci szemei és rögtön visszafogtam magam. – Elnézést.
-          Attól függetlenül, hogy Yang beledumált, igazat beszél. Üdvözlök mindenkit immár szakorvosként. – fejezte be és kezet fogtunk.
-          És miért nem a főnök adta át? – mind tudtuk, hogy mi volt az oka, de Karev-nek természetesen rá kellett kérdezni.
-          Más dolga akadt. – válaszolta kurtán, és csend ült a helységre, egyre kínosabb lett, muszáj volt megtörnöm.
-          Akkor mától hivatalosan is kínozhatjuk a gyakornokokat? – vigyorogtam.
-          Azokat eddig is kínozhattuk. - szúrta közbe Mer.
-          Mától, – sóhajtott egyet Bailey – hivatalosan is maguk felelősesek azért, ha megölnek valakit.
-          Kivételesen jobban tetszik Yang felvetése. – mondta Karev.
-          Sajnálom ez a rideg valóság. Most pedig menjenek a dolgukra. - ő volt az, aki a legkevesebbet változott. Percy halála természetesen megviselte, egy kicsit vesztett is keménységéből. Az aneszteziológussal már együtt éltek. De velünk, a fogadott gyermekeivel mindvégig szigorú maradt. Puszta szeretetből, állította ő. – Várjanak. – szólt utánunk – Ugye, tudják, hogy minden egyes durva szó, amivel magukat illettem, csak azért volt, hogy azok legyenek, akik lettek! Öten kezdték..- elhallgatott picit - a mai napig emlékszem arra, amikor elém botorkáltak. Mára hárman maradtak, ne kelljen csalódnom. Legyenek olyan jó szakorvosok, amilyen jó rezidensek és gyakornokok voltak. Vagyis annál százszor legyenek jobbak. Most pedig tényleg tűnés. Nem hagyom, hogy sírni lássanak! – elfordult.
-          Köszönünk mindent. – szólalt meg Meredith, mi meg hevesen bólogattunk. – Viszlát.
-          Mit csinálnak a szakorvosok, ha nincs műtétjük? – tűnődött Karev a tábla előtt állva.
-          Kínozzák a gyakornokokat. – feleltem – Úgy megszívatnék néhányat.
-          Nem értem honnan benned ez a frusztráció. – nézett rám Meredith – Téged sose tudtak megszívatni, mit szeretnél viszonozni akkor? – rázta meg a vállát.
Magam sem tudtam, de nagyon jólesett volna, ez az utóbbi korszak, nem volt éppen a kedvencem, annyi minden történt, és viszonylag rövid időn belül, nem éreztem fairnek a dolgokat. Owen elment Teddyvel, miután olyan szép dolgokat mondott nekem. Bevallotta ugyan, hogy szeret, de Altmant is..Ami cseppet rontott az összképen. Elköltöztek, azóta már lehet össze is házasodtak, akár gyerekük is lehet. Még a gondolat is indulatot keltett bennem, ezért kellett volna egy butácska gyakornok.
-          Hát csak úgy! Nem jó érzés mikor felteszel nekik egy kérdést ők meg bambán néznek?
-          Amúgy Kepner és Avery merre vannak?
-          A Mercyben kapják meg az eredményeket. – felelte Meredith.
-          Oh, milyen tájékozott valaki – gúnyolódott Karev, akkor volt a legelviselhetetlenebb, ha unatkozott – akkor már azt is oszd meg velünk, hogy a férjecskéd, akarom mondani, a főnökünk merre legel?
-          Alex! – szóltam rá.
-          Hagyjad! - rántotta meg a vállát és hátrasöpörte haját – A helyettesét keresi! – jelentette ki. – De tudom, hogy tudod.
-          Tudni, tudom, csak éppen az okot nem értem. A vezető kapja a legtöbb lóvét, ő meg csak úgy lemond róla? – bunkó volt.
-          Több szabadidőt szeretne a jövőben.
-          Egy nagyhírű idegsebész. Sok sikert! – mondta szarkasztikusan.
-          Ezt, hogy érted? Hogy érti? – fordult felém.
-          Karev szimplán tapló. Derek pedig megoldja. Oda van érted és bármit megtesz azért, hogy jusson ideje a családjára. Ha te áldozatokat hoztál, akkor neki is kell. – azért lett általános sebész, hogy ne essen abba a csapdába, mint az anyja.
-          Ja, mert..már.. Lehet gratulálni? – puhatolózott.
-          Nem. De tervezzük! – mosolygott. A természetes mosolytól messze állt. Még mindig nem volt a dologban száz százalékig biztos, pedig már rengeteg idő eltelt. Ő még félt a veszteség lehetőségétől. – És Lex, hogy van? – terelte el a témát.
-          Kérdezd tőle! Ott jön! – mutatott a folyosó végére, ahol KisGrey felénk közeledett és látszólag majd szétvetette a düh.
-          Na hogy sikerült? – nézett ránk.
-          Úgy hiszem, nem mutatnék jó példát, ha megbuktam volna. – lobogtatta meg a papírt.
-          Még szép cica, mit gondolsz?! – vigyorgott Karev önelégült fejjel.
-          Komolyan? Röhöghetnékem van, a KisGrey megkérdez tőlem! Vágjátok, tőlem, hogy nem-e megbuktam! Nincs olyan szerencséd! – pufogtam, de magam sem tudtam az okát.
Lexie szokásához híven zavarba jött. Nővérét egy öleléssel jutalmazta, nekünk meg gratulált. Jelenleg fogalmunk sem volt, hogy Mark-al vagy Alex-el fut. De volt egy olyan sejtésem, hogy mindkettővel. A döntésképtelenség öröklődik a Grey családban.
-          Nem tudom, hogy miért utál. – súgta Mer fülébe.
-          Nem utál ő! Velem is ilyen. – nevetett – És te hogy vagy?
-          Én? – nézett rá jelentőségteljesen – Én, kérlek, azt hiszem, az egyik komp elé vetem magam. Esküszöm, hogy a gyakornokaim komplett idióták! Egy alapvető kérdésre is alig tudnak válaszolni. – csóválta fejét.
-          Mi ugyan ezt éreztük, mikor megkaptunk titeket! – szólaltam meg.
-          Nem, én most komolyan beszélek…
-          Én is. – nevettem.
-           A többi rezidens gyakornoka, még tud is valamit, de az enyémek.. szerintem levelezőn végezték az orvosit..vagy még úgyse.
-          Részvétünk. – bökte oldalba csípőjével Meredith.
-          De ha már itt vagyok, meg is kérdezem, nem kell gyakornok? – csillant fel a szeme.
-          A tied közül, biztos, hogy nem. Ne így piározd őket. – vigyorogtam rá.
-          Na, én bevállalok egyet. – mondta Mer.
-          Ó, én megmentőm. Ott állnak mind a nővérpultnál. Válassz nyugodtan, légyszi a vöröskét.
-          Maga! - hallottuk a távolból Meredith hangját – Jöjjön utánam. – egy magas, vékony, rikítóan vörös hajú csajhoz beszélt. Úgy követte akár egy kutya.
-          Kit sóztál rá? – kérdeztem Lexie-től.
-          Samantha Valley. Egy igazi kis cicababa, az üresfejű fajtából, komolyan nem értem, hogy jutahatott el eddig.
-          Tudod Grey lehet, hogy csak neked nagyok az elvárásaid. Nem lehet mindenkinek fotografikus memóriája.
-          Mondja ezt az osztályelső. Stréber kisasszony. – vágott vissza.
-          Tusé! – szólalt meg Alex nevetve és nyomott egy puszit a lány arcára, aki összerándult akár az őz, amikor tart valamitől. Végül ő is kipréselt egy mosolyt és megszólalt.
-          Mark-ot nem láttátok..akarom mondani Dr. Sloan-t igazság szerint őt keresem.
Aley morgott egyet és visszaállt a táblát fürkészni.
-          Hát KisGrey akkor keresd tovább. Ma még nem botlottam belé. – feleltem.
Megcsóválta fejét és visszakullogott a gyakornokaihoz.
-          Na, Karev, ketten maradtunk, nem kajtatunk valami klassz eset után? – érdeklődtem egész barátságosan.
-          Én mindjárt ellátom, az első betegemet szakorvosként, úgyhogy ha kajtatni akarsz, egyedül maradsz.
-          Ki lesz a szerencsés?
-          Robbins. Úgyhogy össze kell, kapjam magam. Ultrahangos vizsgálatra jön Torres-el. Szóval nagy a nyomás.
-          De nem Addison az orvosuk?
-          Nála fog szülni. Viszont Montgomery nem tudott eljönni. Ők meg nem akartak kiruccanni, így maradtam én…
-          A szamár. – fejeztem be helyette a mondatot.
-          Valahogy úgy, de nem izgat! – vette elő szokásos nemtörődöm stílusát. – Ez csak egy ultrahang fogadok Lexie béna gyakornokai is meg tudnák csinálni..
-          Ja, az biztos. De Arizona nem bízná rájuk magát, Callie-ről nem is beszélve. Szóval vedd megtisztelésnek.
Nevetett. Izzie távozása óta, nem volt, boldog. Úgy tett mintha misem történt volna, pedig történt. Lexie-vel pótolta a szöszit, aki hagyta is ezt, egy darabig…
-          Jönnek is. Majd beszélünk! – hadarta. Tagadhatta, de igenis ideges volt. Arizonáék közeledtek a folyosó vége felől. Callie úgy bánt vele akár egy hímes tojással, pedig a nő legszívesebben, még mindig a görgős cipőjét hordta volna.
-          Nem akarsz megpihenni? - kérdezte Torres - Már elég sokat mentünk. Miért nem lifttel jöttünk fel?
-          Nyugi már. Jól vagyok. De a lifttől hányhatnékom van. A lépcsőzés pedig jót tesz, legalább nem puhulok el. – mondta és kezével megsimította szépen gömbölyödő pocakját.
-          Nos, hölgyeim, mehetünk?
-          Neked is szia Alex. Csalódtam, hogy nem hozzánk jöttél szakorvosnak. – hánytorgatta a dolgot Arizona.
-          Csak és kizárólag azért tettem, hogy én bizonyosodhassak meg afelől a babátok egészséges! – hajolt meg picit, a kezében lévő papírokat pedig a hátának szorította.
-          Menj előre Karev. – mondta Callie – Megyünk utánad, csak haladj. – nézett rá gyilkos szemekkel, majd megsimogatta szerelme derekát és finoman előretolta.
Nem volt egyszerű az ő kapcsolatuk sem. Callie-nek minden vágya volt, hogy teherbe essen, de a természet közbeszólt.
-          Sziasztok. – köszöntem, ahogy közeledtek felém.
-          Áh, Yang, szevasz! Az első szakorvosi napod ilyen nyugis? Mázlista.
-          Csak el ne kiabáld, ezt én tipikus vihar előtti csendnek érzem. És hogy vagytok? – néztem Arizonára és gömbölyded hasára.
-          Egyre nagyobban és mozgolódósabban. - mosolygott – Esküszöm focista lesz a gyerekből..legalábbis a hólyagomat focilabdának nézi. – viccelődött.
-          Neked ez már megszokott nem? A kis Adamnek nincsenek sportoló hajlamai? – nevettem.
-          Óó, Adamnél nyugisabb babát nem ismerek, szerintem azt a 9 hónapot a méhemben végigaludta…
-          És reméljük, hogy ezt a mai vizsgálatot is átfogja. – szólt közbe Callie. – Haladnunk kellene.
-          Igaz, igaz. Mark bácsi nem mindig megbízható babysister. – mosolygott egyet Arizona és mentek tovább.
-          Remélem minden rendben lesz. – kiáltottam utánuk. Majd felálltam és lesétáltam a sürgősségire. Kellet valami, ami eltereli a figyelmem mindenről. A vizsgára való készülés éppen kapóra jött. Nem volt időm Owent siratni, most viszont tétlenkedtem és ez volt az egyik dolog, amit nagyon gyűlöltem. Egyszer csak meghallottam Mer hangját:
-          Ha azt meri mondani, hogy nem tudja, mi az a gastrohepatitis. Esküszöm, felképelem.
Nem volt semmi a csaj. Meredith-nél nyugodtabb embert nehezen foghatott volna ki és most még őt is feldühítette. Csak az én kezeim közé ne kerüljön, mert akkor a játéknak vége. Hirtelen Lexie és másik két gyakornoka jelent meg az ajtóban. Úgy látszik igazam volt. Itt a vihar, de hogy hogyan fog lecsapni, azt a legmerészebb álmomban sem találtam volna ki. Pedig az én életemet változtatta meg leginkább.
-          Valley. – szólt a lánynak – Mentő jön, úgyhogy igyekezzen!
-          Nocsak! – csillant fel a szemem. – Mit hoznak? Futottam Lexie mellé?
-          Ilyenkor bezzeg jó vagyok, mi? 
-          Na, ne legyél már ilyen. Mer szeret, és akit ő szeret, azt én is. És pont. Szóval?
Megforgatta szemeit majd válaszolt.
-          Azt mondták fontos eset és műteni kell.
-          Remek, remek. – lelkendeztem – És milyen műtét várható?
-          Szív. – válaszolta kurtán. Sejtette a reakciómat.
-          Ezaz! Gyere anyucihoz! – ahogy a gyerekek az édességre, én úgy reagáltam a műtétekre, manapság és mi tagadás régen is.
-          Meredith! Beszállsz? – néztem vissza. Mivel a kis gyakornok, nem követte Lexie-t ráruházta a beteget.
-          Hülyéskedsz? Még szép! – válaszolta és már magára is húzta a köpenyt.
Kint álltunk, mind a mentőbejáratban, mikor a sarkon befordult a kocsi, szirénázva. Kiugrott belőle a mentős és tájékoztatott.
-          A negyvenes évei végén járó fekete férfi. Az elmúlt hónapokban többször tapasztalt mellkasi fájdalmat, ami a hátába sugárzott. Állítása szerint ért hozzá,- szemeit az égre emelte - és akut aorta disszekciója van, mert a fájdalom ma reggel elviselhetetlenné vált…
-          Még hogy ért hozzá. – fellengzősködtem – Ha annyira ért hozzá, rendbe hozhatja magának. – vigyorogtam.
-          Megtenném, de az kicsit komplikált lenne. Így gondoltam, te lennél a legmegfelelőbb a feladatra. – szólalt meg a hordágyon fekvő férfi.
-          Bu..Burke?!?! – hátrálni kezdtem. Kezemet a számhoz kaptam és a rosszullét kerülgetett.
-          Úristen! – szólalt meg Meredith és odébb tol a hordágy útjából. – Lex, vigyétek be, lássátok el. Jövünk mindjárt! Igaz Christina? – nézett rám.
-          Le kell ülnöm! - nyögtem ki nehezen.
-          Oké-Oké! Leülünk! – megpróbált nyugodt maradni, de biztos voltam benne, hogy átérzi a fájdalmam, ha Dereket évek óta nem látta volna,azt sem tudná, hol van.
-          Tudod, ki hiányzik? – szólaltam meg a fejemet csóválva – Owen. Akkor lenne teljes a káosz, így…mi ez nekem. Rendbe kell hoznom, annak az embernek a szívét, aki összetörte az enyémet..
-          Christina nyugi! Meg fogjuk oldani..
-          Persze-persze. – felálltam és tettem néhány kört – Mint mindig! – körmeimet rágtam, miközben Meredith-re néztem.
Az embernek mindig az kell, amit nem kaphat meg. Ez Murphi törvénye. Ott volt nekem Burke, de szabadságot akartam, mikor megkaptam a szabadságot, Burke-re vágytam. Ez egy ördögi kör. De mégis mit lehet tenni ilyenkor? Nyalogatni a feltépett sebeket, tudomást sem venni a dologról, vagy talán örülni, mert lehet, hogy ez egy második esély. Csak nézőpont kérdése az egész.

 

Viki írása

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

http://ria-alkot.blogspot.com/

(Miss Scherbatsky, 2010.08.20 18:19)

nah arra én is! xD Neem amúgy már megvan!! :D Még egy rész és utánna jön a vége, amit lehet elcsesztem szal azon majd még rágódok picit!
De nagyon örülök, hogy tetszik, olyan hálás közönségem van! :))
^^

reig@citromail.hu

(reig, 2010.08.20 15:45)

Nagyon jó!!Kiváncsi vagyok mit hozol ki belőle!!!:D
:D

buse@citromail.hu

(szerki, 2010.08.20 15:00)

Nekem még mindig nagyon tetszik ez a történet. Remélem jó lesz a folytatás is!! :)

http://ria-alkot.blogspot.com/

(Miss Scherbatsky, 2010.08.17 09:22)

Köszönöm szépen! :$ Úgy tervezem, hogy még kettő rész és utánna jön a vége, de hogy mi lesz azt még nem teljesen tudom x) De már sejtem :P Örülök, hogy tetszik =D

reig@citromail.hu

(reig, 2010.08.16 13:08)

Nagyon jó!!Már irtóra várom a folytatást!!!!:D:D

buse@citromail.hu

(szerki, 2010.08.16 12:40)

Nekem nagyon tetszik a folytatás és kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a vége :)

http://ria-alkot.blogspot.com/

(Miss Scherbatsky, 2010.08.12 15:07)

Úgy tervezem. Csak legyen rá időm, mert most minden összeszaladt, így nyár végére :D de igyekszem ^^

buse@citromail.hu

(szerki, 2010.08.11 22:34)

Szerintem ebből egy hosszabb történetet is kihozhatsz és várom a folytatást...

reig@citromail.hu

(reig, 2010.08.11 11:34)

Nagyon jó a folytatás is!!!!:D
Lesz még tovább is ,ugye??:):)

http://ria-alkot.blogspot.com/

(Miss Scherbatsky, 2010.08.10 22:14)

Lesz-lesz! Van egy csomó ötletem, szal lehet kicsit hosszúra fog sikeredni a dolog, mire mindent "rendberakok"! =D Amúgy jól esik olvasni, hogy tetszik, én ezel az újal nem békültem ki teljesen, csak jobbat nem tudtam xD

buse@citromail.hu

(szerki, 2010.08.10 21:13)

Nekem is nagyon tetszik. Amúgy szerintem jó lenne ha tényleg visszahoznák Burke-öt. Remélem hamarosan lesz folytatás!

http://ria-alkot.blogspot.com/

(Miss Scherbatsky, 2010.08.09 19:22)

hujajj. Nagyon örülök, hogy tetszik :$
=D

reig@citromail.hu

(reig, 2010.08.09 15:52)

ez egyszerűen uhh..:O:O:O
IRTÓ JÓ LETT!!FANTASZTIKUS!!!És komolyan gondolom!!!!
Annyira jó hogy le sem tudom írni!!!Tényleg..:):D
Uh....voltak olyan pillanatok mikor azt mondtam hoyg "MICSODAA??"..
nagyon jó lett...
Gratulálok!!!:D:D